A tervezett érkezésig még/már csak 20 nap van hátra.
Ma, ahogy hallgattam a szívhangját az nst vizsgálaton, még mindig nem tudtam igazán felfogni. De talán nem is lehet.
Nagyon szeretném, ha beindulna a születés, még a kiírt műtéti időpont előtt. (Úgyhogy nem ártana azért már összecsomagolni...)
Azt hittem, természetes úton fogok szülni. Most először. Az előzőekben mindkétszer császármetszéssel születtek a gyerekek. És rá kellett jönnöm, nem is hittem el magamról, h képes lennék szülni. Akkor jöttem rá, amikor megszületett bennem a meggyőződés. Vagy inkább a felismerés. Hogy képes vagyok. Hogy tudok, tudnék szülni. És azt hittem, akkor most fogok is. Most, h már tudok. Most, h már nem félelem van, hanem biztonságos vágyakozás. De úgy alakult, h már nincs rá mód. Elfogadtam, és a műtéti születést igyekszem úgy alakítani, amennyire lehet, h "természetes" lehessen. Apa ott lesz, a születés utáni órákban is. Nehéz, h sokáig egyáltalán nem, aztán az elején még nagyon alig bírok majd mozogni, így B-t sem tudom biztonságosan emelni, tartani. De gyors felépülésben, és a legjobb körülményekben bízom. Imádkozom, és tudom, h B születése a Minden Titkok Tudójánál már el van tervezve. Miért is ne reméljem hát a legjobbakat?
A tanulást nehéz kiengednem a kezemből, ugyanakkor látom, h jót fog tenni Apa hozzáállása. Én inkább megyek a feladatok mentén, elővetítve magam/magunk elé a célt, pipálgatva fejben a mérföldköveket - Apa sokkal lazább, könnyebben hagyja el a "sávot", engedi M-t elkanyarodni, és aztán elindul vele, arrafelé, amerre viszi őket a kedv, az érdeklődés, az aktuális kihívás. Ami engem persze bosszant, mert az általam előírtakkal nem feltétlen készülnek el, ugyanakkor tudom, h Ő sokkal inkább hagyja gondolkodni. Ami mennyivel többet ér, mint a feladatok sorjázása! A teljesítménykényszert - ami lényegesen csökkent az évek során -, kéne kigyomlálnom magamból teljesen... csak nem tudom, mi a módja. Mindenesetre emlékeztetem magam, újra meg újra. És talán nem is rossz összeállítás ez így, Apa a szabad, és Anya, aki a vizsgakövetelményekre is figyel...
Olvasom Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyvét. Nagyon tetszik, ajánlom! Elgondolkodtató, amit a játékról ír.
Mindenki születik egy sorssal, mondja. Hogy ő ő. Hasonlít persze anyára, meg apára, hozza nagypapa temperamentumát, meg a nagynéni haja színét, de mégis, ő annyira egyedi, van benne valami, ami csakis egyedül önmaga. Egy titokzatos összetevő. Amikor túl van terhelve egy gyerek feladatokkal, eseményekkel, élményekkel akár, akkor nem marad lehetősége elmélyülni. A játék, az elmélyült, szabad játék ahhoz viszi közelebb, aki önmaga, saját sorsához, akivé lennie kell, akivé született. Amikor saját belső világában van, akkor tapasztalja meg úgy a világot, ahogy azt saját sorsa megköveteli. Az a saját, egyedi útja.
Örülök, h nálunk megbecsült a gyerekek játszása, mindig adok rá időt, lehetőséget, nem szeretem félbeszakítani őket. Főleg, mert tudom, h voltak időszakok, amikor nem bírtak/bírnak egymással játszani. Úgyhogy rendkívül élvezzük, azt hiszem mindannyian. Nehéz, h amikor S oviban van, ez az egység valahogy felbomlik köztük. A télnek "hála", több időt töltött itthon S, már egy kisebb megbetegedés is kellő indok volt a maradásra. Tudva, h mennyire jót tesz mindkettőjüknek a folyamatos együttlét. Mindig kell néhány nap, amíg összerázódnak, visszatalálnak egymáshoz, míg S "hazaérkezik". Ezalatt persze dúl a csatározás. De aztán megtalálják egymásban a barátot, és onnantól kezdve megunhatatlanul zajlik a játék, mindig vannak új ötletek, beöltöznek ennek-annak, építenek hihetetlen dolgokat, a székekből űrhajót tákolnak, a kanapé hajóvá alakul, térképeket rajzolnak és kincset keresnek, majd állatokká alakulva kúsznak-másznak, főzőcskéznek, éttermeset játszanak, boltot nyitnak, vagy előkerülnek a törpök, dinók, lovak, személyiséggel felruházott kockák, botok, akármik... Esténként együtt alszanak, és még az ágyban is megy a beszélgetés Ruminiként, vagy szegény legényként, esetleg indiánokként, oroszlánokként. Szóval, jó nekik.
"Engedjük, h gyerekeinkkel kapcsolatos reményeink felülkerekedjenek félelmeinken!"
(John Kim Payne)
Ma, ahogy hallgattam a szívhangját az nst vizsgálaton, még mindig nem tudtam igazán felfogni. De talán nem is lehet.
Nagyon szeretném, ha beindulna a születés, még a kiírt műtéti időpont előtt. (Úgyhogy nem ártana azért már összecsomagolni...)
Azt hittem, természetes úton fogok szülni. Most először. Az előzőekben mindkétszer császármetszéssel születtek a gyerekek. És rá kellett jönnöm, nem is hittem el magamról, h képes lennék szülni. Akkor jöttem rá, amikor megszületett bennem a meggyőződés. Vagy inkább a felismerés. Hogy képes vagyok. Hogy tudok, tudnék szülni. És azt hittem, akkor most fogok is. Most, h már tudok. Most, h már nem félelem van, hanem biztonságos vágyakozás. De úgy alakult, h már nincs rá mód. Elfogadtam, és a műtéti születést igyekszem úgy alakítani, amennyire lehet, h "természetes" lehessen. Apa ott lesz, a születés utáni órákban is. Nehéz, h sokáig egyáltalán nem, aztán az elején még nagyon alig bírok majd mozogni, így B-t sem tudom biztonságosan emelni, tartani. De gyors felépülésben, és a legjobb körülményekben bízom. Imádkozom, és tudom, h B születése a Minden Titkok Tudójánál már el van tervezve. Miért is ne reméljem hát a legjobbakat?
A tanulást nehéz kiengednem a kezemből, ugyanakkor látom, h jót fog tenni Apa hozzáállása. Én inkább megyek a feladatok mentén, elővetítve magam/magunk elé a célt, pipálgatva fejben a mérföldköveket - Apa sokkal lazább, könnyebben hagyja el a "sávot", engedi M-t elkanyarodni, és aztán elindul vele, arrafelé, amerre viszi őket a kedv, az érdeklődés, az aktuális kihívás. Ami engem persze bosszant, mert az általam előírtakkal nem feltétlen készülnek el, ugyanakkor tudom, h Ő sokkal inkább hagyja gondolkodni. Ami mennyivel többet ér, mint a feladatok sorjázása! A teljesítménykényszert - ami lényegesen csökkent az évek során -, kéne kigyomlálnom magamból teljesen... csak nem tudom, mi a módja. Mindenesetre emlékeztetem magam, újra meg újra. És talán nem is rossz összeállítás ez így, Apa a szabad, és Anya, aki a vizsgakövetelményekre is figyel...
Olvasom Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyvét. Nagyon tetszik, ajánlom! Elgondolkodtató, amit a játékról ír.
Mindenki születik egy sorssal, mondja. Hogy ő ő. Hasonlít persze anyára, meg apára, hozza nagypapa temperamentumát, meg a nagynéni haja színét, de mégis, ő annyira egyedi, van benne valami, ami csakis egyedül önmaga. Egy titokzatos összetevő. Amikor túl van terhelve egy gyerek feladatokkal, eseményekkel, élményekkel akár, akkor nem marad lehetősége elmélyülni. A játék, az elmélyült, szabad játék ahhoz viszi közelebb, aki önmaga, saját sorsához, akivé lennie kell, akivé született. Amikor saját belső világában van, akkor tapasztalja meg úgy a világot, ahogy azt saját sorsa megköveteli. Az a saját, egyedi útja.
Örülök, h nálunk megbecsült a gyerekek játszása, mindig adok rá időt, lehetőséget, nem szeretem félbeszakítani őket. Főleg, mert tudom, h voltak időszakok, amikor nem bírtak/bírnak egymással játszani. Úgyhogy rendkívül élvezzük, azt hiszem mindannyian. Nehéz, h amikor S oviban van, ez az egység valahogy felbomlik köztük. A télnek "hála", több időt töltött itthon S, már egy kisebb megbetegedés is kellő indok volt a maradásra. Tudva, h mennyire jót tesz mindkettőjüknek a folyamatos együttlét. Mindig kell néhány nap, amíg összerázódnak, visszatalálnak egymáshoz, míg S "hazaérkezik". Ezalatt persze dúl a csatározás. De aztán megtalálják egymásban a barátot, és onnantól kezdve megunhatatlanul zajlik a játék, mindig vannak új ötletek, beöltöznek ennek-annak, építenek hihetetlen dolgokat, a székekből űrhajót tákolnak, a kanapé hajóvá alakul, térképeket rajzolnak és kincset keresnek, majd állatokká alakulva kúsznak-másznak, főzőcskéznek, éttermeset játszanak, boltot nyitnak, vagy előkerülnek a törpök, dinók, lovak, személyiséggel felruházott kockák, botok, akármik... Esténként együtt alszanak, és még az ágyban is megy a beszélgetés Ruminiként, vagy szegény legényként, esetleg indiánokként, oroszlánokként. Szóval, jó nekik.
Erről jut eszembe, M olvas a minap:
"Ön-meg-va-ló-sí-tás... Na az meg mi??"
Hát igen, neki még azt nem kell csinálnia.
"Engedjük, h gyerekeinkkel kapcsolatos reményeink felülkerekedjenek félelmeinken!"
(John Kim Payne)
Igen, nálunk is ugyanígy idő kell, hogy újra egymásra találjanak. Már az ovis éveikben megfigyeltem, hogy minden szünidő egy hét veszekedéssel kezdődött. Utána meg mintha elfújták volna, béke volt és összhang.
VálaszTörlésFelkeltetted az érdeklődésem a könyv irányába, úgyhogy biztos megszerzem :)