oviügy

Hát sikerült, megvan S részére a felmentésünk az utolsó óvodaév alól...

Hosszú utat jártunk meg, a saját döntésig is, és az ügyintézés terén is. 

A döntésünknek két szegmense is volt.

Az egyik a jelenlegi óvodánk. Amikor elkezdtünk ide járni, M 4 éves volt. Akkor indult az ovi, egy kedves, családias, melegséges légkörű, kicsi óvoda. Az óvodavezető lányt jól ismertem, egy közösségbe járunk, sokat beszélgettünk már az óvoda épülésekor, alakulásakor is. Magaménak éreztem az egészet, szerettem, h itt van a lányom, és én magam is szerettem ide járni, rendszeresen ottragadtunk beszélgetni az oviudvaron mi anyukák, de még az óvónénikkel is baráti kapcsolat alakult ki. Hogyha úgy éreztem, M-nek jót tenne egy kis szünet, egy kis itthonlét, ezt megmondhattam, és kivettünk egy hét "szabit". Szabad és szeretetteljes volt a légkör. Minden gyereket egyéniségként kezeltek, önmagához mérten kellett fejlődnie (és nem egy nagy szabályrendszerbe beilleszkedni, aminek a fenntartását általános érvényű büntetés és jutalmazás segíti). Tudtam, h szeretik ott a lányomat, tudtam, h a nevelési elvek hasonlóak, mint ahogy én is gondolkozom. S-t már 3 évesen beírattuk, h legyen M-mel egy közös évük együtt.

Aztán óvodavezető-váltás történt, az addig vegyes csoport kettévált, és az ovivezető néni lett egyben a nagycsoport óvónénije is. Az új vezető "gatyába rázta" az ovit, nagyobb lett a rend - ami természetesen előny, még ha nálam nincs olyan előkelő helyen a fontossági sorrendben. De ezzel együtt sok minden megváltozott. Sajnos az óvodavezető néni személyes bántásnak vette a hozzállásomat, és megkaptam, h ne foglaljuk a helyet az oviban, hogyha nem járunk be. Merthogy én változatlanul ebéd után hoztam haza S-t, és szerettem volna tartani az addig minden évben jól működő szokásunkat, h heti 4 napot járunk be. Írtam év elején erről egy kérvényt/igazolást, amit tavaly tudomásul is vettek, de idén nem kaptunk erre engedélyt. Nem lett indokolva. Abban az évben, amikor M nagycsoportos volt, láttam, h nem tudok egyet érteni az óvónéni nevelési elveivel sem. Egy konfliktus kapcsán kértünk tőle egy nagyobb beszélgetést is, ami sajnos csak megerősíteni tudott abban, h nagycsoportban nem szeretném, ha a fiam hozzá járna. De hogy ez hogyan lesz majd, még nem tudtam.

Előtte is néha, de mióta B velünk van, azóta S minden reggel - de tényleg kivétel nélkül -, sírva, kiborulva indult oviba, h utálja, nem akar menni, nem igazság, h M és B itthon maradhatnak... Pedig ő nem egy drámázós gyerek, általában jókedvű, egy take_it_easy figura. Ez azért elgondolkodásra késztetett. S nagyon nyitott, barátkozós természet, szereti a társaságot, könnyen és szívesen nyit mások felé, akármikor, akárhol. Az oviba érve általában már nem is volt gond azzal, h bent maradjon, csak az elindulás volt mindig nehéz. 

Felmerült, h utolsó évre átiratnánk S-t egy másik oviba, ami néhány utcányira van tőlünk. Beszélve az óvodavezetővel, és az óvónénikkel, meggyőződtünk róla, h rugalmasan és megértően állnak a családokhoz. Egy kedves otthonoktatós család gyerekei ide járnak, ők is jó szívvel ajánlották.

Közben beszélgettünk S-sel, kérdezgettük, ő mit szeretne. Úgy tűnt, ő itthon szeretne lenni, de ha nem tud, akkor inkább maradna a régi ovijában. Aztán miután elmentünk a másik oviba, már kezdte érdekelni, h kik lennének az új barátai, de azért ezen az úton is több bizonytalan tényező merült fel.

Engem pedig azért, szó, mi szó, megrémített a gondolat, h három gyerekkel itthon. Három gyerek, egy iskolás, egy óvodás, meg egy bébi... Jót teszek-e magunkkal, ha mindenki itthon lesz egy rakáson? Nem őrülünk-e meg egymástól? Hogyan koordinálom majd az életet? Hogyan foglalkozom majd egyszerre két különböző szintű gyerekkel tanulásilag, miközben egy kúszómászó legkisebb is igényli a figyelmemet? És közben azért van egy háztartás is, de legalábbis enni kell minden nap... Nem mondom, h nem nyomasztott ez az egész...

Aztán formálódtak a dolgok. Apa munkahelye, munkája valószínűleg úgy alakul, h többet, sokat lesz itthon. Ha ez így lesz, máris megoszlik minden, nem kell egyedül csinálnom. És mivel hiszem, hogy ha tudunk jól működni, ha mindenkinek elég magánszféra és idő is adódik, akkor a legjobb hely S számára is az itthon, ez így nekem elég a boldogsághoz...
Persze azt is tudom, h nem hozhatom meg a döntést ennyire annak függvényében, h Apával mi a helyzet. A vállalt utat teljesen magaménak kell éreznem, akkor tudom majd csinálni, nem állhatok fél lábbal nem "saját talajon". Tudom, h nem lesz egyszerű. Néha nagyon is nehéz lesz. De ha meggyőződök róla, belső határozottságban és békével, h ez az utunk, akkor ez lesz mindannyiunknak a legjobb, a legtöbbet adó. És újra felerősödött bennem, micsoda kincs a gyerekeimmel tölthető idő. Ők a társaim az életben - a család.

Ami meg külön öröm, h igazi kis banda verbuválódott a környék gyerekeiből, szóval társaságban sincs hiány.

Mivel megváltoztak az óvodázásra vonatkozó jogszabályok mostanában, az óvodavezetők óvatosak/szigorúak/elutasítóak, ahogy más, hasonló helyzetű családoktól hallom. Utánaolvastam, utánaérdeklődtem, jogásszal beszéltem, és megbizonyosodtam róla, h a jelenleg éppen hatályban lévő jogszabályban még nem szerepel kitételként, h a felmentés "ötödik életév betöltéséig" adható. Ez az 1993. évi törvény a közoktatásról, ami 2015. 08. 31-ig hatályos. 

Miután tudtam, h törvényileg okés a dolog, elkezdtem gondolkozni a lehetséges utakon. Ekkor már beiratkozási időszak volt. Felkerestünk ismerősön keresztül egy magánovit, ahol létszám felett bekerülhettünk volna, felmentéssel, minden oké. Ez egy lehetőség. Megkörnyékeztük a területileg illetékes ovit is a kérvényünkkel, de a vezető csak hajtogatta, h ő ezt nem teheti. Hiába jogszabály, hiába érvek, meg sem hallotta. Szerinte öt éves kor felett nem lehet. Meg, hogy iskolaköteles korú már, különben is. Persze nem, de mindegy is. Ez zsákutca volt. Végül beszélgettünk az ovink fenntartójával, aki régről ismer minket, maximálisan elfogadó volt, megértette a kérésünket teljes mértékben. Így hát, ezek után felbátorodva adtuk át a kérvényt az ovivezetőnek, és ma megérkezett postán, ajánlva (!) a határozat, miszerint megkaptuk a felmentést!

Könnyűnek érzem magam, mint akiről egy nehéz súly szakadt le. Istennek hála, nem remélt egyszerűséggel megoldódott.

Új fejezet kezdődik.