El fogunk utazni, külföldre, hosszú időre.
Akkor hát. Nézzünk szembe a félelmekkel!
Mert lenniük kell, hiszen egyszer csak robbanok, kiabálás és őrület feszít szét. Amúgy meg lebegek az életemben. Olyan ködben, ami távol tart az eseményektől, egy jóleső, kontúrtalan homályban.
Amióta Budapesten, a szülővárosomban abban a kerületben, ahol felnőttem, úgy vesztette életét egy, a családjával az utcán sétáló édesanya, hogy az ablakon kiugró, a saját életének véget vetni szándékozó férfi zuhant rá, azóta még inkább tudom, hogy van Sorsunk. Ami nem kerülhető el. Mint az időutazós filmek, ahol a főhős pont azzal teljesíti be a jövőjét, hogy megpróbálja elkerülni azt.
Annyi, de annyi félelem tud kerülgetni, körbefonnak, míg én igyekszem úgy járni-kelni az életemben, mintha nem fojtogató kezek nyomnák ki éppen a szuszt belőlem.
Félek a haláltól. Bármelyikőnk halálától. Balesettől, ami végzetes bajt hoz. A kiszolgáltatottságtól, amikor nem tudjuk megoldani a helyzetet saját (mondjuk nyelvi) hiányosságaink miatt. A lelki válságtól, amibe sodródhatunk. A betegségektől, A Betegségtől. A döntésektől, amik később rossznak bizonyulnak.
Hát, így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése