emlékek

Tegnap egy elintézendő ügy kapcsán visszamentünk a lakásba, ahol gyerekeskedtem, ahol felnőttem. Ahol a gyerekeim születtek, legalábbis az első kettő... Lassan két éve, h elköltöztünk. Még akkor ígértük nekik, h egyszer visszajövünk majd...

Múlt héten szintén arra jártam, vicces, h az utcánkba felfújta valaki a járdára a nevemet. (Ami nyilván nem csak az én nevem, de hálás köszönet érte!) Szerettem ott létezni, megszoktam a nyüzsgést, autóforgalmat, a sok idegen arcot, akik hömpölyögnek megállás nélkül azon a környéken, akármilyen napszak, évszak van. Folyamatos, zajos élet, folyamatos változás, nincs megállás. És köztük mégis ott az a néhány ismerős, aki kitűnik, mert újra és újra látom, tudjuk egymásról, h mi itt lakunk, mi nem átutazó tömeg vagyunk. A környék, a forgalmas utcák, a tér a miénk, mert mi itt élünk, napról napra. Szeretem, h ez az érzés megmaradt, ha arra járok, otthonosan érzem magam. Kiválasztottságtudatom lesz, mert én ott élhettem. Menő környék, vagány vagyok, mert az enyém...!

Itt, ahol most élünk, nagyon más. Kevés az ember. Itt azt szeretem pont, h másfajta, bensőségesebb az otthonosság, mert tényleg csak az itt lakók járnak erre. Kevés az autó is, és mindenki ismerős. Családias, megismerhető, nyugodt.

Bementünk a régi házba. Minden zugát ismerem, minden sarokban emlék.

Ahogy felnéztem az ötödikre, innen integettünk minden elmenőnek, aki lement a lifttel, én meg ki a folyosóra, és egy intésre még felnézett. A lépcsőház, aminek a félhomályában gondoltam végig szerelmi ügyeim bonyolultságát általános iskolás koromban; és ahonnan férjhez mentem, menyasszonyi ruhában kimaradt a fotó a postaládák meg a csempézett fal előtt, örökre bánom; a lift, ami hangos, és elalszik a világítás benne, ha a megfelelő helyre állsz, és ahova matricát ragasztottam, meg belekapartam a nevem a hívógomb mellé; a pincerendszer, ami félelmetesen nyirkos, pókhálós és zegzugos; a folyosó, amit nyáron minden nap lelocsolt a szomszéd néni; ahonnan egy másik meg lesöpörte a frissen épített mini hóemberünket, a fal, ahonnan kapartam a vakolatot módszeresen, egyre mélyítve az árkot... és a hátsó lépcsők, ahol játszottunk az alattunk lakó lánnyal... igen, a szomszédok... akik már javarészt kicserélődtek, egy bácsi lakik még mindig az emeleten, aki még a nagyszüleimmel együtt jött, 1957 óta a legelső lakók egyike. 

Ez volt nagyszüleim otthona, itt született Anyukám és a bátyja, aztán én és a húgom, majd az én két gyermekem is.

A lakás viszont már nincs meg. Persze, az ajtónk (a mi, férjemmel vett, régi ajtónk) mögött ott van egy lakás, de az nem az. Felújították, átalakították, és megölték. Szültek egy újat. Elveszett a tágassága, a melegsége. Nagyon átalakították, a konyha helyére fürdőszoba került, a hallból konyhás-étkező lett, és a nagyszoba le lett választva ajtóval hálónak. De mindezt végül mégsem bánom. Mert ez már az ő lakásuk, és örülök, h semmi nem emlékeztet arra, amiben én éltem, ami a miénk volt. Egyedül a fal, a ferde fal, az suttogta, h én vagyok az, de rejtőzködöm...

A gyerekek keresték KippKoppékat a falon, amit én festettem nekik, és meg voltak zavarodva egy kicsit az egésztől. Persze, én is, nagyon. De jó volt aztán beköszönni Feri bácsihoz, aki még képviseli a M számára is és nekem is az itt eltöltött gyerekkort. S már nem emlékezett rá. És őt viselte meg jobban az egész, vigasztalhatatlanul sírt, az fájt neki, h minden megváltozott. Gyászoltunk egy kicsit. Újra. Elvesztettük újra, amitől már egyszer elköszöntünk. Mert most volt, ami végleg elveszett. De olyan jó, h az ember emlékezni képes lény, és azok az évek már örökre a mieink, amiket itt tölthettünk.

Talán egyszer, ha úgy hozza a Minden Titkok Tudója, vehetünk itt lakást a gyerekeknek, ha felnőnek. Talán. Vagy öregkorunkra visszaköltözünk erre a környékre. Talán. Vagy nem.

Talán egyszer, ha úgy hozza a Minden Titkok Tudója, vehetünk itt lakást a gyerekeknek, ha felnőnek. Talán. Vagy öregkorunkra visszaköltözünk erre a környékre. Talán. Vagy nem.