Újra a kezembe került
Az elveszett boldogság nyomában. És időm is adódott olvasni, újra. Még csak félúton járok, de ismét értékes gondolatokat adott.
(Régebbi jegyzetek
ITT.)
Az intuíciók, megérzések kapcsán - amiket nem feltétlenül veszünk komolyan, vagy kezelünk olyan tisztelettel, mint észbeli döntéseinket - írja, h az idegrendszer cenzor szerepű, nem engedi feldolgozásra az összes észlelt infót, mert egyszerűen túl sok. Viszont vannak helyzetek, amikor előhívhatóak a tudatba. Klasszikus példa erre a hipnózis, amikor az alanyt arra utasítják, h hallja meg, amit lehetetlen távolságból suttognak neki. A hipnotizőr ezzel a "paranccsal" képes megnyitni a hallótávolságot. Az addig észlelt hangok határán túl is tudatba emeli az észlelést. Olvasni emberfeletti erőt tanúsító emberekről, akik általában valamiféle vészhelyzetben válnak képessé arra, amire amúgy soha. Szuperheros előre!
Ez csak érdekes, és lenyűgöző.
A korlátozás viszont akkor is életbe lép, hogyha nyomás helyeződik a személyiségre.
Stabilitásra való hajlamunk elvárja, h tapasztalataink, élményeink feleljenek meg azoknak, amikkel életünk során már találkoztunk. Ha pl. a magány az általános, csecsemőkortól hozott életérzés, akkor a személy tudattalanul is úgy intézi majd az életét, h ezt az állapotot biztosítsa magának.
"Az emberek a nekik megszokott szorongásszintet is fenn szokták tartani, mert ha hirtelen nincs min aggodalmaskodni, az sokkal mélyebb és végtelenül élesebb szorongást okozhat. Ha valaki, akinek a természetes habitusa azt diktálja, hogy állandóan a katasztrófa szélén áll, egy hatalmas lépést tesz a biztonság felé, az számára éppoly kevéssé tolerálható, mint annak a felismerése, amitől leginkább fél. Ilyenkor az a hajlam, működik, hogy fenntartson valamit, ami jó esetben nem lenne más, mint a csecsemőkorban kialakított kellemes közérzet."
A stabilizálásra való hajlam a testet is felhasználja, hogy helyreállítsa az egyensúlyt.
Önmagát betegítő ember, aki az anyai törődést szomjazza. Önmagát elcsúfító, előnytelen külső mögé rejtőző ember, aki saját szerethetetlenségének tudatában taszítani akar.
"A kudarcok, legyenek azok bármilyen természetűek, általában nem a képesség, a jószerencse hiányából vagy a versengésből eredeztethetőek, hanem a személynek arra való hajlamából, hogy fenntartsa azt az állapotot, amelyben megtanulta otthon érezni magát." Ez mennyire fontos igazság!
"Amikor a csecsemő kialakít egy benyomást arról, hogy hogyan viszonyul mindahhoz, ami rajta kívül van, akkor azt a keretet építi, amely későbbi élete során az otthona lesz. Amihez viszonyít majd, aminek mentén a dolgok megméretnek és súlyozódnak.
Az ösztönös erők nem mérlegelnek. Ezek az erők feltételezik, hogy az egyénnek az szolgálja a legfőbb érdekét, ha kezdeti tapasztalatainak mentén stabilizálódik.
(...)
Ez a támasz kegyetlen csapdává válhat, egyfajta életfogytiglani ítéletté magunkkal hordott börtönünkben."
Ismét civilizálatlan őslakos barátainkhoz visszatérve, akik között élt egy ideig az írónő, megtudjuk, miképp együttműködőek a törzs kisgyerekei. Mivel kezdettől fogva teljes elfogadásban részesülnek, hozzászoknak, hogy helyesnek, jónak érezzék magukat, már kiskorban. Amikor helytelenítést vált ki egy-egy cselekedete, akkor nem azt érzi, h őt magát ítélik el, hanem el tudja választani a tettét önmaga értékétől. Így motivált az
együttműködésre is, mert a törzs az övé, közössége, egységben van velük - nem érzi szükségét, h megvédje magát, vagy bármiképp ellenszegüljön.
Csodálatosan működik az ember, mint "társas lény".
A gyermek kizárólag az
anyján keresztül válhat függetlenné az anyjától, amennyiben az helyes szerepét játssza, részesíti a karon ülő korszak tapasztalatából, és hagyja, hogy továbblépjen, ha ezt az igényét kielégítette. Amennyiben hiány marad a gyerekben, annak betöltését egész életében keresni fogja. Ez a hiány, ez az igény elapadhatatlan. Küzd a születése jogán őt megillető szeretetért, sokféle módon, bármi áron, mindig.
"Azokban a gyerekekben, akiknél bizonyos fejlődési pályák haladnak előre, míg más pályák elakadtak és lezáratlanul maradtak, óhatatlanul ellentétes motivációk működnek: sosem tudnak úgy akarni valamit, hogy közben ne akarnának a figyelem középpontjában is lenni. Sosem tudják elméjüket kizárólag az előttük lévő problémának szentelni, mikor egy részük még mindig arra vágyik, hogy boldog és tudatlan csecsemőként üljenek valaki karjában, aki megoldja helyettük a problémákat. Képtelenek teljes egészében kihasználni növekvő erejüket és ügyességüket, ha egy részük még mindig arra vágyik, hogy oltalomra szorulva óvva legyenek. Minden újabb erőfeszítés valamilyen mértékben összeütközésbe kerül a bennük lakozó kisbaba tudattalan vágyával, hogy erőfeszítés nélkül váltsa ki mások szeretetét."
Hála a Teremtő Istennek, hogy feltételek nélkül, csak önmagadért vágyik Rád, életre szeret, szabadságot ajándékoz, gyógyít.
És még egy fontos gondolat:
Az élet célja maga az élet.
