2024. május 16., csütörtök

Tamariki School - a demokratikus iskola

A. S. Neill.
Summerhill.
John Holt.
Fóti Péter.
Demokratikus nevelés.
Ha ezek mondanak valamit, akkor talán neked is megdobban a szíved, ha elmesélem, hogy Új-Zélandon, Aucklandben és Christchurchben működik államilag integrált demokratikus iskola!


A christchurchi iskola neve Tamariki School, ami gyerek-iskolát jelent, a szó a 'gyerek' maori elnevezése. Itt ugyanis a gyerekek döntik el, mit tanulnak, mikor, hogyan, és egyáltalán, hogyan töltik el a napjaikat. Érdeklődés irányította, élmény alapú szabad tanulás folyik. Meg vannak kínálva lehetőségekkel a tanárok által gyakorlatilag is, és színes a tárháza a különböző tárgyaknak is, amiket használhatnak játékra, tanulásra, felfedezésre.








Sport, alkotás, számolás, olvasás, kísérletezés, bunkerépítés, famunka, különböző projektek...













Az iskola demokratikus jellegét az adja, hogy mindennaposak a "meeting"-ek. Vagy egész iskolára kiterjedő, vagy kisebb csoportos megbeszélések, ahol különböző témákban hoz az iskola közössége döntéseket. Mindenről. Ha azt gondolnád elsőre, itt anarchia uralkodik, tévedsz. Vannak szabályok, és mindenki betartja. A szabályokat a közösség hozta és hozza meg.
Pl.: A tanulószobába cipő nélkül lépünk be, ennek 3 oka van:
1. sok játék van a földön, és ha cipővel lépünk rá, eltörhet
2. a gyerekek a földön is játszanak, ha rálépünk a kezükre cipővel, az nagyon fáj
3. talán a tisztaság volt a harmadik, de erre őszintén szólva nem emlékszem...


Ha valakinek összetűzése támad valakivel, kérhet meetinget. A "cheer person" vezeti le, és jelen van egy tanár is. A cheer person szólítja a beszélőket. Nagyobb meeting esetén a konszenzus szavazással zárul.
Az egyik iskolai meetinget azért hívta össze egy csoport, mert szerettek volna papírrepülőket dobálni a közösségi terem emeletéről. Megbeszélték a hogyant, meddiget, és megszavazta a közösség. Egy kislány saras kézzel érkezett a meetingre, ő is szót kért, hogy jelezze, elmenne kezet mosni. 🙂 Délután fákat nyestek munkások a kertben, ezért azt is megbeszélték, melyik rész legyen lezárva. Mivel a biciklizés nagyon kedvelt, ezért a gyerekek azt javasolták, hogy legyen csak a pálya egyik fele tiltott a munkálatok idejére, a másik, távol eső fele maradjon használható. Krétával körberajzolták a biztonságos területeket.
Az iskolai meeting során két fiú rajzolgatott, és hajtogatott, a papír gyűrögetése zajjal járt, zavarta a megbeszélést. Egy tanár szólt nekik, de nem volt hatással. Ezért kért egy meetinget csak velük, ahol elmondta, hogy zavaró volt a zaj. Az egyik fiú azzal érvelt, hogy túl hosszasan beszélt valaki, unalmasnak találta, és nem akart figyelni rá. A tanár megértő volt, de felhívta rá a figyelmét, hogy a meeting során megtiszteljük egymást a csenddel, hogy mindenki hallható legyen. Ez a szabály. Végül kimondták a fiúk, hogy vállalják, hogy csendben lesznek.


A famunkálatokra szolgáló terem egy erre vonatkozó meeting-ig zárva, mert egy eszköz összetört. Az egyik építőjáték szintén a polcon volt, mert törött darabokat találtak benne. Egy meeting után azzal a javaslattal került vissza a földre, hogy nem csak a nap végén, hanem rögtön elpakolják játék után, így kerülve el a rálépés okozta sérülést. Azt a megfigyelést is hozzátette egy kisfiú, hogy ha elfehéredik a műanyag, akkor ott fog eltörni, szóval azzal óvatosan kell bánni.
Szülők is jelen vannak/lehetnek az iskolában, akár egész nap, és a gyerekek rendelkezésére áll egy telefon, amit bármikor használhatnak, ha a szüleikkel szeretnének beszélni. Egy apuka pl. palacsintát sütött az egész sulinak. Itt is voltak szabályok, pl. sütés közben senki nem kap, nincs kóstoló, csak a készből esznek, együtt.






Ezek morzsák három napi látogatásom tapasztalataiból. A fiam nagyon jól érezte magát, hamar feloldódott. Érdekes ez a szabad légkör. Aki fáradt, lefekszik. Aki éhes, eszik (az asztalnál!). És a gyerekek játszanak, játszanak, játszanak. Egymással, a tanárokkal. Olyankor is, amikor azt mi már tanulásnak neveznénk.

2023. november 2., csütörtök

felelősség

Amióta Anya lettem, az életem fontos célt kapott, felelősséggel terhelődött, olyanná vált, amit elképzelni előre nem lehet. A tudatosság, a tetteim és döntéseim elemezgetése, mérlegre tevése azelőtt nem volt ennyire súlyos. Mindig is elemezgettem, de a gyerekek óta megérkeztem a "lét elviselhetetlen könnyűsége" helyett annak elviselhetetlen komoly súlyának érzékelésébe. 

Személyiségem összeomlásának és ezzel együtt fejlődésének és igazi gyógyulásának kezdete is a gyerekeimnek köszönhető. Minden döntésemben ott vannak. (Majdnem) minden könnyem, örömem az övék.

(A fenti sorokat 2 évvel ezelőtt írtam.) (Most folytatom. Ugyanott?)

A felelősséget tisztán érzékelni, annak határait kitapintani - ez életem egy kiemelt feladatának bizonyul. Amikor az egész családra vonatkozó nagy döntéseket meghozzuk, annak súlya van. Például a külföldre költözés egy eléggé mindent felborító változás. 

Érzékeny pontom a felelősségre vonás. Ha valami éppen nem könnyű, nem a tervek/elképzelések szerint alakul, ki a hibás? Persze, hogy az, aki azt akarta, hogy az legyen, ami most van. Aki miatt külföldre költöztünk. Én tehetek róla? Összeomlást okozok a gyerekeimnek? 

Hozott terhem a bűntudat, az önmarcangolás, és ezzel együtt jár a "jól kell csinálni" tudata. Jól. Kell. Csinálni kell. Jól kell csinálni. Ha kiborulok, azt is jól akarom csinálni. Megfelelő érzelmi viselkedéssel. Folyton vizsgálom és bírálom magam. 

A társfüggő viselkedés egyik jellemzője, hogy átveszi a felelősséget a szerfüggőtől. 

Bizalom a másik erejében, abban, hogy meg tudja tartani önmagát. Ez mélységesen sérült, amikor gyerekként egy nem megbízható felnőttre vagy rábízva. Amikor neked kell megtartanod nem csak önmagad, de valahol őt is. 

Külföldre költöztünk. Mindannyian megtanulhatunk angolul anyanyelvi szinten. Európától távol vagyunk, a nagyobb biztonság érzetében (illúziójában?). Egy demokratikus országban. Illúzió, vagy valóság, hogy ez egy jó döntés? 

Nehéz, senki nem hitte, hogy nem lesz az. De amikor benne vagy, akkor azért húsba vág. 

Akkor tudok vigasztalni, támogatni, bátorítani, ha nem érzem magam vádolva. 

Ez nem csak azon múlik, hogy vádolnak-e, hanem azon is, hogy én vádolom-e magam. Vádolható vagyok-e. 

ELMÚLIK. Minden. A nehéz is. A jó is. Segít átvészelni. Segít élvezni. 


2022. április 4., hétfő

7 hónapja külföldön

Eltelt már több, mint 7 hónap, és mi egy kis szigeten élünk. Berendezkedtünk, aztán egyszer el is költöztünk, tengerben fürödtünk, kórházat megjártuk, helyi személyi igazolványt kaptunk és iskolába írattuk a gyerekeket, barátságokat kötöttünk magyarokkal és külföldiekkel, ünnepeltünk szülinapokat, itt ért minket a Karácsony. Közben dúlt a Covid járvány, mi is átestünk rajta. És háború tört ki otthon, a szomszédban. Tegnap pedig Magyarország választott. 

Voltak nagyon nehéz időszakok itt. És voltak könnyed napok. De főleg kihívás. Amiken átjutottunk, és erősödtünk általuk. Szeretem az életünket, ajándék, hogy megléptük ezt. 
 


Az emberek barátságosak. Nyugalom van, lassúság. A nap süt, és melegít. A tenger egy csoda. Lassan eltelik az itt tervezett időszak. Felmerül bennünk a kérdés: Akkor most hogyan tovább?


2021. augusztus 21., szombat

költözés 2. - Útra keltünk

Hát, elindultunk.

Fejenként egy, vagyis 6 db nagy, 20 kilós bőröndünk volt, és még 11 db kézipoggyászként a gépre vihető kisebb táska. Egy nagycsalád cucca egy évre.


A gumicukor jó szolgálatot tesz fülbedugulás ellen. Vágykésleltetési kihívás: maradjon belőle landolásig...


Távcsővel a közeli, gyönyörű felhők még közelibbek és még gyönyörűbbek.


2021. július 24., szombat

Félj... bátran?

El fogunk utazni, külföldre, hosszú időre.

Akkor hát. Nézzünk szembe a félelmekkel!

Mert lenniük kell, hiszen egyszer csak robbanok, kiabálás és őrület feszít szét. Amúgy meg lebegek az életemben. Olyan ködben, ami távol tart az eseményektől, egy jóleső, kontúrtalan homályban. 

Amióta Budapesten, a szülővárosomban abban a kerületben, ahol felnőttem, úgy vesztette életét egy, a családjával az utcán sétáló édesanya, hogy az ablakon kiugró, a saját életének véget vetni szándékozó férfi zuhant rá, azóta még inkább tudom, hogy van Sorsunk. Ami nem kerülhető el. Mint az időutazós filmek, ahol a főhős pont azzal teljesíti be a jövőjét, hogy megpróbálja elkerülni azt.

Annyi, de annyi félelem tud kerülgetni, körbefonnak, míg én igyekszem úgy járni-kelni az életemben, mintha nem fojtogató kezek nyomnák ki éppen a szuszt belőlem.

Félek a haláltól. Bármelyikőnk halálától. Balesettől, ami végzetes bajt hoz. A kiszolgáltatottságtól, amikor nem tudjuk megoldani a helyzetet saját (mondjuk nyelvi) hiányosságaink miatt. A lelki válságtól, amibe sodródhatunk. A betegségektől, A Betegségtől. A döntésektől, amik később rossznak bizonyulnak. 



Hesna: Félj bátran!

Hát, így.

2021. július 20., kedd

megérkezés 1.

 Átköltöztünk, a nyaraló felavatása egy jókora párnacsatával megtörtént.



A hegedű is behangolva. Azt hiszem, otthon vagyunk.



költözés 1.

 A Nagy Költözések idejét éljük.


Kiadtuk a házunkat, és így a nyaralóba költözködünk egy hónapra, amíg tovább nem költözködünk egy kicsit még messzebbre.

A pakolás mindig fárasztó és felfrissítő egyszerre. Megint csomó-csomó dologtól megszabadultunk, és megint ráeszméltem, hogy mennyire kevés valójában az elég. 


De az kellemesen megnyugtató, hogy KonMari óta nem lepnek el minket a tárgyak. Hatunk, és a háztartásunk dolgai, amiket a házban hagytunk, elfértek egy 10 nm-es tároló háromnegyed részében. A messzi utazásra pedig mindenki egy 20 kilós bőrönddel indulhat el...



A búcsúzás, belevágni valami újba, ami ismeretlen - nehéz és izgalmas egyszerre. 

Készítettünk félelem kitűzést, beszélgettünk az itthagyás gyászáról, az elengedés fájdalmáról. És próbálunk előrenézni, tervezni, beleélni, örömet keresni a cél felé fordulva. Felfoghatatlan még, az utazás valóságba érkezése talán a repülőgépen ér majd utol minket...

2021. március 14., vasárnap

kirándulások


 A kirándulások családi életünk csúcspontjai. Az amúgy viharos napok között feltöltődés, mindenkinek.